Úgy tűnik, hogy a csapat megunta azt az állapotot, hogy folyton úgy kapunk ki, hogy utána elmondhatjuk: „pedig jobbak voltunk”. A Mezőkövesd ellen átnyergeltünk egy másik verzióra, amikor is bár messze nem játszunk igazán jól, de megnyerjük a meccset. Vajon így elégedettebbek a szurkolók? Talán nem lövöm le vele a poént: igen.
Őszintén szólva ez nem néz ki jól. Nem a Loki elleni vereség, mert Debrecenben bőven ki lehet kapni anélkül, hogy az ember rosszul érezné magát tőle. Én sokkal inkább arra gondolok, hogy ezzel már öt meccse tart a nyeretlen szériánk (ebben benne van a kupakiesés is), ami messze van a dicsőségestől. Ősszel volt már ilyen sorozatunk szeptember vége és október vége közt, de a hatodikat nem tettük mellé. Most is meg kellene kezdeni a talpra állást.
Az van, hogy most már nem túlzottan kell izgulnunk. Az elmúlt két meccsen gyakorlatilag kiderült, hogy a Tóth Ákos, sportigazgató által halványan megpendített nagy célt nem fogjuk elérni, így pedig nem sok tétje maradt a hátralevő meccseknek. Ez viszont nem biztos, hogy nagy baj.
Ez egy igen jó kérdés. Az MTK elleni bajnoki és a Nyíregyháza elleni kupameccs pedig több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
Nem volt ez egy jó meccs. A Kecskemét nem tudott, a Fehérvár nem akart igazán élvezhető futballt kisajtolni magából, persze a kettő nem független egymástól. Ugye milyen borzasztó lett volna, ha egy semmilyen 0-1-ről kellene beszélgetnünk? „Szerencsére” a segítségünkre sietett Vad II István, aki érzelmeket csiholt a kecskeméti szurkolókból, csak hogy érezzük, hogy pezseg bennünk az élet.
Nagyon kellett ez a győzelem és nem a tabella vagy a formánk miatt, hanem azért, mert Nagy Zsoltot így kellett búcsúztatni. Győzelemmel.
Érdekesek a Fradi elleni meccseket megelőző várakozások. Mindenki tisztában van vele, hogy a bajnokság legerősebb csapata ellen komoly fegyvertény már a pontszerzés is, de mivel az elmúlt két évben többször is sikerült megcsípnünk őket, mindig akadnak, akik egyenesen elvárják a győzelmet. Idegenben azonban ez még sosem sikerült és nem a mostani meccs volt a kivétel.
Az van, hogy miután nagyon magabiztosan megütöttük a Kövesdet, aztán legyűrtük a Diósgyőrt és az Újpestet, a Paks elleni vereség dacára is egészen közel sodródtunk a negyedik helyhez. Na de ez a magyar NB1, ahol a középmezőny rendszeresen körbepofozza egymást, így mielőtt belakhattuk volna a élmezőny egyik pozícióját, gyorsan vissza is csúsztunk a tabella alsó felébe.
Amennyire nem volt gondunk a tavalyi szezonban a sérülésekkel (így hirtelen csak Meszhi arccsonttörése ugrik be, ami miatt hosszabban kellett nélkülöznünk egy játékost), most annyira kell bűvészkednie Szabó Istvánnak a kerettel. Nikitscher, Nagy Krisztián és Banó-Szabó sérülésével csináltuk végig az ősz majdnem egészét, hogy aztán télen eligazoljon az alapcsapatból Szalai, Szuhodovszki és a megbízható kiegészítőember Tóth Barna, majd az Újpest elleni meccs előtt belázasodjon Zsótér és Meszhi, hogy az eltiltott házi gólkirályjelöltről, Horváthról ne is beszéljünk. Nem állt jól a szénánk a meccs előtt.
Szabó Istvánnál nincs olyan, hogy megtépázott keret részletei…
Két nagyon ellentétes félidőt játszottunk Pakson, a végén nulla ponttal, de nem teljesen reménytelen teljesítménnyel. Ez még akkor is így van, ha maga a meccs nem volt igazán színvonalas és a csapat is messze volt a csúcsformájától.
