Kíváncsian vártam a meccset, mert azon túl, hogy hosszú ideje nem láttuk tétmeccsen a csapatunkat, nyilvánvalóan érdekelt, hogy Szabó István hogyan képzeli el a csapatot a Szalai-Szuhodovszki kettős nélkül. Ha egy meccs után biztosak még nem is lehetünk benne, azért kezd már kirajzolódni.
Jobban örültem volna, ha ez a cím több rétegjelentéssel gazdagodik és végül a csapat megszakítja a hárommeccses nyeretlenséget, de a három meccsből négy lett és ilyen értelemben nem történt törlesztés. Olyan értelemben viszont igen, hogy nekem (a blognak) vannak elmaradásai, amikkel most elszámolunk.
A KTE és az MTK bajnokija előtt esett az eső, ami mindennél pontosabban jelzi előre, hogy a mérkőzés kapcsán mindenről szó lesz, csak a mérkőzésről nem. És bár maga a jelenség mélységesen bosszant, ennek ellenére (vagy éppen ezért) én is beállok a sorba. Rendhagyó beszámoló, talán nem is a meccsről, hanem a futballal kapcsolatos közbeszéd lustaságáról.
DÖBBENET! Nem hiszed el, hogy milyen pályán játszik az NB1-es csapat! részletei…
Én például a lefújáskor még meglehetősen szívtam a fogamat. Aztán ahogy elkezdett ülepedni az élmény, egyre inkább megbarátkoztam a döntetlen gondolatával. Továbbra is a középmezőnyben vagyunk, látótávolságra a dobogótól és a visszapillantóban egyelőre apró pont a kiesőzóna.
A Kisvárda elleni győzelemmel megszületett a válasz PingWin kérdésére: századosok lettünk, a KTE megszerezte 100. NB1-es győzelmét. Azt már nem állítanám, hogy lehengerlő játékot mutatott be a csapat, de éppen emiatt jutott eszembe, hogy a nagy csapatok jellemzőjeként szokták emlegetni, hogy gyengébb játékkal is behúzzák a meccseket. Más kérdés, hogy egyéb jellemzőinkben nem nagyon idéztünk egy nagy csapatot.
Egyszerre tűntünk nagy csapatnak és … nem annyira nagynak részletei…
Nagy hullámokat verő meccsen győztük le hazai pályán a Ferencvárost, de ezek a hullámok talán már meg sem lepnek minket. Maga a győzelem viszont az én részemről nem volt kalkulált három pont, így pedig még szélesebb a mosoly az arcomon.
A Szeged ellen jutott tovább a kupában a KTE a legjobb tizenhat közé. Mondhatjuk, hogy hoztuk a kötelezőt, de azért az elmúlt időszak fényében nem biztos, hogy mindenki házat, kocsit rátett volna a továbbjutásunkra. Ugyanennek az elmúlt időszaknak a magunk mögött hagyása érdekében azonban nagyon fontos volt, hogy ne búcsúzzon a kupától Szabó István csapata. A játék nem volt lehengerlő, de a gyógyuláshoz most ez kellett.
Talán erős lenne a 11. forduló meccsét utolsó szalmaszálnak nevezni, de az biztos, hogy ez a győzelem olyan volt, mint tenni a klímaváltozás ellen: a legideálisabb időpont jóval korábban lett volna, a második legideálisabb meg most.
Érdekes, hogy a címben említett két vonást egyszerre lehetett érezni a csapaton az Újpest ellen, de tényleg így láttam: egyszerre szenvedünk attól, hogy mintha nem hinnénk saját magunkban, ugyanakkor a nagy pofon kapujában azt is meg lehetett figyelni a csapaton, hogy az önbecsülésük nem engedi, hogy kivégzés legyen a meccs vége.
Az elmúlt négy vereség alkalmával olykor jobban, olykor rosszabbul játszottunk. Akár nyerhettünk volna a Loki ellen, stabilak voltunk a Fradi ellen, de okosan fojtott meg bennünket a Kövesd és (a meccs kevés biztató szakaszát leszámítva) fájóan könnyedén ugrott át rajtunk a Diósgyőr. Akárhogy is, pontot egyik meccsen sem szereztünk. A második legjobb formában levő Paks ellen azért ez nem volt jó előjel, mégis most tört meg a jég, ráadásul egy olyan meccsen, amiben talán-talán még több is lehetett volna.
Épp ez az egy pont mutatja, hogy milyet nyomot hagy négy vereség részletei…
