A Riga elleni kiesést követően kifejezetten fontos volt, hogy hogyan tudunk megérkezni a nélkülünk rajtoló bajnokságba, mert ha egy ilyen kiesés után az első bajnokink is rosszul sül el, az akár már egy negatív spirál kezdete is lehetett volna. A Kisvárda végül ideális ellenfélnek bizonyult, Szabó Istvánék pedig a második állomáson győzelemmel kapaszkodtak fel az NB1-es vonatra.
Véget ért az európai kupakaland. Talán ez a mondat még nem is ér bennünket tőrdöfésként, hiszen tudtuk, hogy itt minden meccs ajándék, már az első párharcban sem mi vagyunk az esélyesek. Na de annak, aki ennek a meccsnek a forgatókönyvét írta, valami olyan mélyről jövő, generációkon át öröklődő sérelme lehet Kecskeméttel szemben, amivel már szakemberhez kellett volna fordulni.
Francis Fukuyama, japán származású amerikai filozófus és politikai közgazdász, író fogalmazta meg 1989-ben, hogy a történelem véget ért. Bár ő arra gondolt, hogy a liberális demokráciák az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontjai, nincs már hova előremenni, a liberalizmus uralma következik. Amellett, hogy ez a gondolat már akkoriban is kellően provokatív volt és hatalmas vitákat generált (ráadásul az azóta eltelt időben is történtek olyan események, amelyekben sokan a cáfolatot látják), amennyiben kis csalással a KTE-re vonatkoztatjuk megállapíthatjuk, hogy jó eséllyel nem is igaz. A Kecskemét történelmének ugyanis nem hogy nem akar eljönni a vége, hanem egyre újabb és újabb fejezeteket nyit ez a csapat, korábban elképzelhetetlen csúcsokat ostromolva. Most például az első nemzetközi kupasorozatban aratott győzelmet sikerült megszerezni, így Fukuyamával szemben inkább az Aerosmith-hez nyúlok: Dream on! Álmodjunk, amíg lehet.
A város jelmondata remekül írja le a csapat elmúlt 10 évét, mert ebben az időszakban magasságból és mélységből is jutott a KTE-nek bőven. Ha pedig csak a szezonunkat nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a múlt heti Újpest elleni meccsünk volt a mélység, amely hálistennek nem rettentette Szabó István csapatát.
Az Újpest elleni mérkőzés, a teljesítmény és az eredmény is totális ellentéte volt a Ferencváros elleninek, ami némileg azért meglepett, mert ilyet nem nagyon láttunk még a csapattól. Ahogy egy szurkoló találóan megjegyezte: most játszottunk úgy, ahogyan a szezon elején várták tőlünk.
Nyolc nap leforgása alatt megjártuk a skála két végpontját részletei…
Egy Fradi elleni győzelem, ráadásul ilyen magabiztos teljesítménnyel olyan érzelmi töltetet ad a szurkolók (és gondolom a csapat) számára is, amit hirtelen például a tavalyi évadzáróhoz tudok hasonlítani, amikor kifiléztük a Szentlőrincet. Micsoda?? A Fradi olyan, mint a Szentlőrinc? Természetesen nem. De amikor hazai pályán a csapat fesztiválhangulatot varázsolt a stadionba azzal, hogy könnyed futballal hintettünk egy hetest az NB2 zárófordulójában, akkor úgy érezted, hogy ez tökéletes módja volt a szezon lezárásának. A Fradi elleni győzelmünk után ugyanezt éreztem: ha így ért volna véget a bajnokság, az tökéletes lett volna.
Klasszikus évzáró élmény, két meccsel a vége előtt részletei…
A kérdés jogos, mert a Paks elleni vereség után ezúttal a Honvéd is megszúrt minket, ilyesmire pedig még nem volt példa ebben a szezonban. Arra sem, hogy a Honvéd elverje a KTE-t és arra sem, hogy egymás után kétszer kikapjunk.
Csak most tudok írni a péntek esti mérkőzésről egy boszniai utazás okán, így viszont volt ideje leülepedni az élménynek (és az agyvérzésnek), amit a meccstől kaptam. Mielőtt beszámolót írok, újra meg szoktam nézni a meccseket, jegyzetelek magamnak, elemezgetek kicsit, mostanra viszont már eltelt annyi idő, hogy ehelyett inkább csak impressziókat, gondolatokat fogok halomba dobálni. Bár a meccset újranéztem, így nekem sem kell megint mélyen megmártóznom a második félidő sorra érkező rossz élményeiben.
Előzetesen mindenki fordított szereposztást várt és ebbe a mindenkibe – ha a szívünkre/szívetekre tesszük/teszitek a kezeteket – mi is, ti is beletartozunk. A szezon előtt a Fehérvárt a Fradi kihívójának tekintette a közvélemény, míg a Kecskemétet a többség biztos kiesőnek, a kisebbség a kiesés elől menekülő csapatnak jósolta. Ehhez képest a Kecskemét úgy győzte le a Vidit Székesfehérváron, hogy gyakorlatilag egy percig sem volt kétséges a meccs kimenetele, és továbbra is közelebb vagyunk az első helyhez, mint a harmadikhoz. Olyan ez a KTE ebben az idényben, mint egy gladiátor, aki bár minden alkalommal üdvözli az uralkodót („Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!”), mégis minden alkalommal pimasz mosollyal kerüli ki a végzetet.
Szabó István csapata arra készült, hogy a Mezőkövesd elleni, a hazai mérlegen esett csorbát a Zalaegerszeg ellen kiküszöbölje. Viszonylag hamar kiderült, hogy ez a készülődés nem volt hiábavaló: a KTE imponáló magabiztossággal rendezte le a zalaiakat, a többi mérkőzés eredménye pedig meglehetősen jó helyzetben hozta a csapatot a dobogóért folytatott harcban. Van-e azonban még harc, illetve pontosabban: mi részt veszünk-e még benne?
