Mielőtt végleg ráfordulnánk az előttünk álló idényre, maradt még két téma, amivel készültünk nektek: ezúttal a tavalyi igazolásainkat értékeljük és némileg előretekintünk a nyári átigazolási ablakra is, majd a hét második felében eredményt hirdetünk a szezon legjobbjairól szóló szavazásunk kapcsán. Vágjunk is bele, beszéljünk azokról, akik a most véget ért szezonban érkeztek Kecskemétre!
Jópár szó a tavalyi szezon transzfereiről és valamivel kevesebb az ideiekről részletei…
Alapvetően egyéni és elég egyszerű statisztikai mutatókkal foglalkozom ebben a bejegyzésben (így például nem kerül szóba a várható gólok száma, azaz az xg, ami viszont elég érdekes lehetne, mert adhatna valamilyen képet arról, hogy alul vagy felül teljesítünk. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy felül). Ezúttal tehát nem a csapatstatisztikákról lesz szó, hanem a játékosokról.
De jó ezt leírni. Mármint nem az, hogy Szalai Gabi a szokásosnál kicsit gyengébben játszott az Újpest ellen, hanem az, hogy meghívót kapott Marco Rossi Montenegró és Litvánia ellen készülő keretébe. Nem akarom azonban végérvényesen elterelni a szót az Újpest elleni meccs legjobbjairól, ezért álljon itt, hogy a második helyre a csapat nagy harcosa, a harmadikra pedig az egyik nagy kedvenc érkezett meg.
Gyengébb teljesítménnyel is a legjobb lett a saját nevelésű válogatottunk részletei…
Előzetesen mindenki fordított szereposztást várt és ebbe a mindenkibe – ha a szívünkre/szívetekre tesszük/teszitek a kezeteket – mi is, ti is beletartozunk. A szezon előtt a Fehérvárt a Fradi kihívójának tekintette a közvélemény, míg a Kecskemétet a többség biztos kiesőnek, a kisebbség a kiesés elől menekülő csapatnak jósolta. Ehhez képest a Kecskemét úgy győzte le a Vidit Székesfehérváron, hogy gyakorlatilag egy percig sem volt kétséges a meccs kimenetele, és továbbra is közelebb vagyunk az első helyhez, mint a harmadikhoz. Olyan ez a KTE ebben az idényben, mint egy gladiátor, aki bár minden alkalommal üdvözli az uralkodót („Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!”), mégis minden alkalommal pimasz mosollyal kerüli ki a végzetet.
Nagy az egyetértés abban, hogy a KTE idei, valószerűtlenül szép szereplésének a titka elsősorban a remek védekezésben rejlik (tudom, tudom, meg a csapategységben). Ha pedig ez így van, akkor a védelemben szereplő játékosoknak ebben kiemelt felelőssége van. Talán közülük is kiemelkedik az az ember, aki a másodosztályban is alapembere volt a gárdának, majd egy rövid és mérsékelten eredményes borsodi kitérőt követően az NB1-ben valósággal oktat. Szinte minden mérkőzésen a legjobbak között van, ennek megfelelően a meccseket követő szavazásainkon is mindig sokan voksoltok rá. A Paks ellen őt szavaztátok meg a legjobbnak, míg a második és harmadik helyre is olyan játékos került, akik a védekezésért felelősek.
Abban a pillanatban, hogy lefújták a Kisvárda elleni meccset, azt lehetett látni, hogy a kecskeméti játékosok a szomorúbbak. A sípszót megelőzőt percekben ők voltak, akik akarták a győzelmet, akik mentek előre a három pontért, akik nyomást helyeztek az ellenfélre. A Kisvárda már várta a sípszót, ennek megfelelően fel is lélegzett, amikor megkapta. Mégsincs bennem csalódottság a mérkőzést látva, még úgy sem, hogy ezt a meccset valóban lehetett volna nyerni, hiszen a helyzeteink megvoltak hozzá és a kapott góljainkat is hibák előzték meg. De ez a meccs volt az is, ami igazán rávilágított, hogy idén – ha a KTE jól játszik – extra kell ahhoz, hogy valaki Kecskeméten nyerjen. Azt hiszem ezt kimondhatjuk, amikor tizenegy fordulót követően is veretlen a csapat hazai pályán és a tavalyi szezon ezüstérmesének az sem elég a győzelemhez, hogy háromszor vezet.
Létezik egy olyan toposz a magyar labdarúgásban, hogy bármely tetszőlegesen kiválasztott klubnak a szezon mérkőzése, amikor a Ferencvárossal játszik. Ezt lehet súlyozni azzal, hogy a szezon mérkőzései közül is a Fradi elleni hazai a non plus ultra, amikor a honi labdarúgás totemklubját vendégül látja az adott csapat. De valóban így van? Kecskeméten már október 2-án sor kerül a szezon meccsére?
Eddig mi voltunk az outsider csapat. Az underdog. A kisgyerek a játszótéren. A teknős az agárfutamon. Így tekintettek ránk és hát valahol így tekintettünk magunkra is: lehet, hogy csak átszállójegyünk lesz az élvonalba, de – ahogyan Szabó Levente mondta a Debrecen elleni meccs után – mi nem túlélni, hanem átélni jöttünk az NB1-et. Kedves unokabátyám azonban a ZTE elleni győzelem után arra világított rá, hogy vége annak, hogy nem foglalkoznak velünk. Megszaporodtak a Kecskemét szezonkezdetével foglalkozó cikkek, felkapta a csapatot a média, azt halljuk mindenhonnan, hogy mennyire jók vagyunk.
Megszerezte első győzelmét a bajnokságban a KTE, ráadásul már a játék is tartogatott olyan elemeket, amiket a korábbiakban hiányoltunk. Messze nem tökéletes még az összkép, de a csapat 16 magyar bajnoki óta veretlen és újoncként, rutintalan kerettel is megszerezte három forduló alatt az elnyerhető pontok több, mint felét. Mindenkit cáfolunk eddig és sokakat idegesítünk.
