A Felcsút könnyed legyőzését követően a Zalaegerszeget is három gólos különbséggel intézte el a KTE, ráadásul Moniz csapata ellen is nagyon magabiztos játékot prezentált Szabó István gárdája. A legjobb játékos eddig csendben tette a dolgát a szezonban, most azonban nagyot robbantott, a második helyre egy remek formát elkapó srác, a harmadikra pedig egy több poszton is bevethető keményfiú érkezett meg.
Szabó István csapata arra készült, hogy a Mezőkövesd elleni, a hazai mérlegen esett csorbát a Zalaegerszeg ellen kiküszöbölje. Viszonylag hamar kiderült, hogy ez a készülődés nem volt hiábavaló: a KTE imponáló magabiztossággal rendezte le a zalaiakat, a többi mérkőzés eredménye pedig meglehetősen jó helyzetben hozta a csapatot a dobogóért folytatott harcban. Van-e azonban még harc, illetve pontosabban: mi részt veszünk-e még benne?
A dobogóért folyó küzdelem a KTE, a Paks és a DVSC számára is komoly harcokat tartogat még (ide sorolhatjuk esetleg a Puskás Akadémiát és a felsorolt csapatok összeomlása esetén a Kisvárdát, de ehhez már nagy jóindulat kellene). A bajnokság ezen szakaszában a kiesés menekülő csapatok már hasonlóan nagy veszélyt rejtenek magukban, mint az élcsapatok. A Debrecennel már nem játszunk, a Pakssal azonban még igen (a Paks és a Loki is játszanak majd egymással), ez utóbbi pedig a dobogó megtartása szempontjából elég fontos meccs is lehet. Addig azonban várnak még a csapatra megszerzendő pontok, szombaton éppen a Zalaegerszeg ellen.
A Zalaegerszeg elleni mérkőzésünkön azt lehetett érezni, mintha a játékosok már kicsit a hosszú szünetet várnák. Azt a szünetet, amelyet maximálisan megérdemelnek már az egész őszi fantasztikus munkájuk miatt, ám az utolsó meccs teljesítménye kicsit kilóg a többi közül. Az egy pont azonban így is megvan, amit az Egerszegen mutatott játékunkkal el lehetett érni, azt el is értük.
Sir Winston Churchillnek túlzottan sok köze nem volt a labdarúgáshoz. Egyszer Sir Stanley Matthews, volt angol válogatott labdarúgó megkérdezte tőle, hogy futballozott-e valaha, mire ő úgy válaszolt: „Soha! Csak a póló, és azt is mindig egy nagyon bátor lóval”. Ugyanakkor ami miatt mégis köthetjük a volt brit miniszterelnököt ehhez a csodás sporthoz, az egy olyan gondolata, amely a jelenlegi KTE-re igen jól vonatkoztatható:
Siker az, amikor bukástól bukásig sétálunk, anélkül, hogy lelkesedésünket elveszítenénk.
Nos, a kecskeméti csapatnak ez most már egy meglehetősen hosszúra nyúlt séta és Szabó Istvánék a Zalaegerszeg ellen sem fáradtak el annyira benne, hogy megpihentek volna.
A szezon előtt mindenki (én is) minden fórumon hangsúlyozta, hogy a Kecskemétre osztották idén a tejfog szerepét a bajnokságban, azaz szempillantás alatt és akadály nélkül fog kihullani a csapat. A kicsit emocionálisabb, ám ugyanakkor korlátoltabb vélemények szerint pedig „hát akkó má’ miér’ jutottak fő’, ezzel csak elveszik a helyet a mások elől”. Ahelyett, hogy belemennénk, hogy a mások alatt a vezetőedzője elvesztése után gumimatracként leeresztő Szegedet vagy a pánikszerű impulzusvásárlásokat bemutató, majd elvérző Diósgyőrt kellene-e értenünk, forduljunk inkább a saját csapatunk felé és állapítsuk meg, hogy bár a kiesés elkerülése változatlanul bravúros eredmény lenne, mégis az a helyzet állt elő, hogy a KTE egyszerűen elfelejtett kikapni. Tovább álmodjuk a kicsiny kis csodánkat és nagyon nem szeretnénk, ha a Zalaegerszeg ébresztene fel bennünket.
