Talán erős lenne a 11. forduló meccsét utolsó szalmaszálnak nevezni, de az biztos, hogy ez a győzelem olyan volt, mint tenni a klímaváltozás ellen: a legideálisabb időpont jóval korábban lett volna, a második legideálisabb meg most.
Nem is rossz a pontszerzés a bajnoki második ellen. A Kecskemét – Paks meccs után mindkét csapat ezt érezhette, hiszen a KTE a jelenlegi, a Paks pedig a tavalyi második helyezettel játszott. A meccs legjobb kecskeméti játékosa a tavalyi szezon után, amikor biztos pont volt a csapatban, idén a a helyéért kell küzdenie. A második helyen pedig holtverseny alakult ki egy kezdőcsapatba vágyó megbízható kiegészítő ember és egy posztháborút vívó támadó között.
Tavaly alapember volt, idén némileg kiszorult, most mégis bizonyított a meccs legjobbja részletei…
Bár az eredmény nem nevezhető lehengerlőnek, a KTE mégis viszonylag magabiztos játékkal jutott túl a Soroksáron a Magyar Kupában. A szavazás győztesétől pontosan ezt várjuk: hogy az olyan meccseken, amikor bár dominálunk, de csak nem akar áttörni a gát, akkor villanjon egyet. A dobogón ezúttal is láthattunk holtversenyt, de most a második helyen.
Alapvetően egyéni és elég egyszerű statisztikai mutatókkal foglalkozom ebben a bejegyzésben (így például nem kerül szóba a várható gólok száma, azaz az xg, ami viszont elég érdekes lehetne, mert adhatna valamilyen képet arról, hogy alul vagy felül teljesítünk. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy felül). Ezúttal tehát nem a csapatstatisztikákról lesz szó, hanem a játékosokról.
Fájó pont a hazai vereség a Paks ellen, egész pontosan fájó a pontok hiánya. Ettől még pánikba nem kell esni, négy meccs van hátra a jelenleg legfőbb üldözőnek számító tolnaiak pedig még két közvetlen riválissal is találkoznak, de azért látni kell, hogy a mi sorsolásunkban is felüti a fejét egy menekülő Honvéd és egy Fradi is (na meg az addigra vélhetően tét nélkül küzdő Újpest és Várda). Borzasztóan felemás meccset játszottunk az atomváros ellen: a második félidő ugyan nem sok örömöt tartogatott, az elsőben viszont több jó teljesítmény is adódott kecskeméti oldalon. A legjobbnak ítélt játékos megnyugtató előnnyel nyerte a szavazást, de nem csak ő, hanem a második és harmadik helyezett is olyan ember lett, akiket talán kevesebbet emlegetünk a kelleténél.
Csak most tudok írni a péntek esti mérkőzésről egy boszniai utazás okán, így viszont volt ideje leülepedni az élménynek (és az agyvérzésnek), amit a meccstől kaptam. Mielőtt beszámolót írok, újra meg szoktam nézni a meccseket, jegyzetelek magamnak, elemezgetek kicsit, mostanra viszont már eltelt annyi idő, hogy ehelyett inkább csak impressziókat, gondolatokat fogok halomba dobálni. Bár a meccset újranéztem, így nekem sem kell megint mélyen megmártóznom a második félidő sorra érkező rossz élményeiben.
A Felcsút könnyed legyőzését követően a Zalaegerszeget is három gólos különbséggel intézte el a KTE, ráadásul Moniz csapata ellen is nagyon magabiztos játékot prezentált Szabó István gárdája. A legjobb játékos eddig csendben tette a dolgát a szezonban, most azonban nagyot robbantott, a második helyre egy remek formát elkapó srác, a harmadikra pedig egy több poszton is bevethető keményfiú érkezett meg.
Szabó István csapata arra készült, hogy a Mezőkövesd elleni, a hazai mérlegen esett csorbát a Zalaegerszeg ellen kiküszöbölje. Viszonylag hamar kiderült, hogy ez a készülődés nem volt hiábavaló: a KTE imponáló magabiztossággal rendezte le a zalaiakat, a többi mérkőzés eredménye pedig meglehetősen jó helyzetben hozta a csapatot a dobogóért folytatott harcban. Van-e azonban még harc, illetve pontosabban: mi részt veszünk-e még benne?
Nagy az egyetértés abban, hogy a KTE idei, valószerűtlenül szép szereplésének a titka elsősorban a remek védekezésben rejlik (tudom, tudom, meg a csapategységben). Ha pedig ez így van, akkor a védelemben szereplő játékosoknak ebben kiemelt felelőssége van. Talán közülük is kiemelkedik az az ember, aki a másodosztályban is alapembere volt a gárdának, majd egy rövid és mérsékelten eredményes borsodi kitérőt követően az NB1-ben valósággal oktat. Szinte minden mérkőzésen a legjobbak között van, ennek megfelelően a meccseket követő szavazásainkon is mindig sokan voksoltok rá. A Paks ellen őt szavaztátok meg a legjobbnak, míg a második és harmadik helyre is olyan játékos került, akik a védekezésért felelősek.
A DVSC elleni mérkőzésünkre merőben más hangulatban készülődhetünk, mint nyáron, amikor Debrecenbe kellett utazni. Akkor a Lokit úgy írtam le, mint egy olyan csapat, amely ugyan fogható, de nálunk – a kiesésre ítélt outsidernél – esélyesebb. Az volt a kérdés, hogy vajon a Vasas elleni idénynyitó után mutatunk-e valamit támadásban is. Ezzel szemben mára az a helyzet, hogy a Loki éppen egy ponttal a vonal fölött várja a meccset (bár meg kell jegyezni, hogy kimondottan szoros a hátsó régió, az ötödik és a tizenegyedik helyezett között csak három pont különbség van), mi pedig az egész szezonra tervezet pontjaink több, mint felét megszerezve olyan közel vagyunk a Fradihoz, hogy szagolhatjuk a kölnijét Csercseszovnak (ez persze a vesztett pontok tekintetében nem igaz, de sebaj). Kell-e elhinnünk emiatt, hogy egyértelmű esélyesei vagyunk a meccsnek? Szerintem nem, mert eddig nagyon jól állt a csapatnak, hogy minden meccsre úgy tekintett, mint ami még nincs lefutva, elég karakteridegen lenne tőlünk, ha most úgy gondolnánk, hogy kötelező a három pont. Mindezek ellenére, ha fogadnom kellene, magunkra tennék.
