„Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni” – így szoktuk mondani, ha valami nagyon könnyedén megy, pedig már régen csináltuk. És valóban így is van, a bringázást egyszerűen szinte lehetetlen elfelejteni, ennek az oka pedig az úgynevezett procedurális memória, amely a hosszú távú memóriának egy alfaja. Oké, de ennek mi köze van a KTE-hez? Egy kevés.
Üljünk fel újra a biciklire! (kis neurogenetikai fejtágító) részletei…
Ha a Fehérvár elleni meccs után felmerült valakiben a kérdés, hogy vajon fel tudunk-e állni az első vereség után (bennem felmerült, hangot is adtam neki), akkor a csapat erre elég hangos választ adott: hát hogyne tudna felállni. Felpattanni. Mint a keljfeljancsi.
… itt van újra, s szép, mint mindig, énnekem. Mondotta Petőfi és valóban eljött a szeptember. Elkezdődik az iskola, az idei szeptember a hűvösebb időt is elhozta és a Kecskemét is belekezdhet valami újba. Mondjuk egy úgy sorozat építésébe a Paks ellen.
Eddig mi voltunk az outsider csapat. Az underdog. A kisgyerek a játszótéren. A teknős az agárfutamon. Így tekintettek ránk és hát valahol így tekintettünk magunkra is: lehet, hogy csak átszállójegyünk lesz az élvonalba, de – ahogyan Szabó Levente mondta a Debrecen elleni meccs után – mi nem túlélni, hanem átélni jöttünk az NB1-et. Kedves unokabátyám azonban a ZTE elleni győzelem után arra világított rá, hogy vége annak, hogy nem foglalkoznak velünk. Megszaporodtak a Kecskemét szezonkezdetével foglalkozó cikkek, felkapta a csapatot a média, azt halljuk mindenhonnan, hogy mennyire jók vagyunk.
Sir Winston Churchillnek túlzottan sok köze nem volt a labdarúgáshoz. Egyszer Sir Stanley Matthews, volt angol válogatott labdarúgó megkérdezte tőle, hogy futballozott-e valaha, mire ő úgy válaszolt: „Soha! Csak a póló, és azt is mindig egy nagyon bátor lóval”. Ugyanakkor ami miatt mégis köthetjük a volt brit miniszterelnököt ehhez a csodás sporthoz, az egy olyan gondolata, amely a jelenlegi KTE-re igen jól vonatkoztatható:
Siker az, amikor bukástól bukásig sétálunk, anélkül, hogy lelkesedésünket elveszítenénk.
Nos, a kecskeméti csapatnak ez most már egy meglehetősen hosszúra nyúlt séta és Szabó Istvánék a Zalaegerszeg ellen sem fáradtak el annyira benne, hogy megpihentek volna.
A szezon előtt mindenki (én is) minden fórumon hangsúlyozta, hogy a Kecskemétre osztották idén a tejfog szerepét a bajnokságban, azaz szempillantás alatt és akadály nélkül fog kihullani a csapat. A kicsit emocionálisabb, ám ugyanakkor korlátoltabb vélemények szerint pedig „hát akkó má’ miér’ jutottak fő’, ezzel csak elveszik a helyet a mások elől”. Ahelyett, hogy belemennénk, hogy a mások alatt a vezetőedzője elvesztése után gumimatracként leeresztő Szegedet vagy a pánikszerű impulzusvásárlásokat bemutató, majd elvérző Diósgyőrt kellene-e értenünk, forduljunk inkább a saját csapatunk felé és állapítsuk meg, hogy bár a kiesés elkerülése változatlanul bravúros eredmény lenne, mégis az a helyzet állt elő, hogy a KTE egyszerűen elfelejtett kikapni. Tovább álmodjuk a kicsiny kis csodánkat és nagyon nem szeretnénk, ha a Zalaegerszeg ébresztene fel bennünket.
Villámrajt a bajnokságban, villámrajt a meccsen és még az időjárásra is utalhatunk ezzel a címmel, bár az talán kicsit erőltetett lenne. Ikszelt a csapat Felcsúton, amit előzetesen szinte biztosan aláírtunk volna, de a meccset látva fájó volt így pontot veszteni, még akkor is, ha egy újonc csapatnak nem feltétlen a Puskás ellen kell gyűjtögetnie a pontokat.
Megvan a KTE első győzelme a bajnokságban, csocsónyelven szólva már nem kell bújnunk az asztal alatt. A következő ellenfél a csapat, ami sokak szerint se nem Puskás, se nem akadémia (leginkább Kispesten habzik fel a szurkoló szája emiatt), de egészen biztosan Felcsút és a jelenlegi magyar labdarúgás legmegosztóbb jelenségeinek egyike. Szabó Istvánékat ennél azonban jobban érdekli, hogy erős ellenfél, amely ellen próbát kell tenni a sorozatunk továbbnyújtásával.
Szabó István óva intett mindenkit attól, hogy a támadójáték gyors kivirágzását várja a csapattól. Kis lépésekben igyekszünk haladni, a fokozatosság és a stabilitás a legfontosabb, nem kockáztathatjuk a teljes gameplan-t azzal, hogy a kelleténél jobban kinyíljunk. A szándék adott: a Kecskemét szeretne hatékony támadójátékot játszani, de egyelőre még nem tartunk ott. A kérdés azonban adott: elszalasztott lehetőség-e, ha a bukdácsoló Mezőkövesd ellen nem tudunk nyerni?
Szabó István jó előre leszögezte, hogy pontért/pontokért érkezünk a Hajdúságba és ponttal is tértünk haza. Akkor meg mi a baj? Valójában semmi: egy lehetőségeit tekintve outsider újonc kemény, szervezett játékkal gyűjtögeti a pontokat. Nem vagyunk szépek, nem raknak bennünket a kirakatba, de a harcba nem is púdert kell vinni, hanem fegyvert. Ez a szezon pedig harc lesz, a mi fegyverünk pedig az, ha hamar egyértelművé tesszük, hogy nincs lefutott meccs. Ehhez persze olykor kell szerencse is, abból pedig kaptunk a Debrecen ellen.
