A Vasas ellen mutattunk remek támadójátékot és remek védekezést is, ezt a kettőt pedig igazságosan elosztottuk a két félidőre. Bár nagyjából 20 percre visszahoztuk a fővárosiakat a meccsbe, kellett a végén egy kicsit izgulni is, de végső soron teljesen megérdemelten nyert a Kecskemét Angyalföldön és továbbra sem találja a fékpedált (ahogyan a címben említett és az Űrgolyhók című klasszikus filmben látott szöveg is mutatja).
Ha valamire nem számít az ember azután, hogy a minden létező körben leírt csapata október közepére az NB1 második helyére katapultál, akkor az az, hogy ugyanez a csapat megég Győrben a kupában. Persze Győrben meg lehet égni, mással is előfordult már, de azért mégis ott van az a fránya osztálykülönbség, ami miatt az ember nagyon tudja húzni a száját még akkor is, ha a kupa tényleg olyan műfaj, hogy ha nem nyered meg, akkor majdnem mindegy, hogy a második vagy a negyedik körben esel ki. Azt nem állítom, hogy púp volt a hátunkon a Magyar Kupa, de hogy ez a meccs úgy nézett ki, mintha az lenne, azt megkockáztatom.
Abban a pillanatban, hogy lefújták a Kisvárda elleni meccset, azt lehetett látni, hogy a kecskeméti játékosok a szomorúbbak. A sípszót megelőzőt percekben ők voltak, akik akarták a győzelmet, akik mentek előre a három pontért, akik nyomást helyeztek az ellenfélre. A Kisvárda már várta a sípszót, ennek megfelelően fel is lélegzett, amikor megkapta. Mégsincs bennem csalódottság a mérkőzést látva, még úgy sem, hogy ezt a meccset valóban lehetett volna nyerni, hiszen a helyzeteink megvoltak hozzá és a kapott góljainkat is hibák előzték meg. De ez a meccs volt az is, ami igazán rávilágított, hogy idén – ha a KTE jól játszik – extra kell ahhoz, hogy valaki Kecskeméten nyerjen. Azt hiszem ezt kimondhatjuk, amikor tizenegy fordulót követően is veretlen a csapat hazai pályán és a tavalyi szezon ezüstérmesének az sem elég a győzelemhez, hogy háromszor vezet.
Nyertünk egy újabb meccset, ezúttal idegenben (először!), lassan hozzá is szokunk az érzéshez. Természetesen arról kellene beszélnünk, hogy ez a csapat egy csoda. Hogy amit hétről hétre látunk, az olyan feldolgozhatatlan ajándék Szabó Istvántól és a játékosoktól a szurkolóknak, mintha egyszerre tartanánk az elmúlt 3 és a következő 3 karácsonyt. Minden józan ésszel szembemenően jó ez a csapat és ezen nyilvánvalóan nem változtatna az sem, ha mondjuk az Újpest kiegyenlített volna a meccs végén. Egy meccsen, amelynek a vége olyan szintű roncsderbi volt, hogy kifejezni sem lehet. Nézted és tudtad, hogy valami olyat látsz, amit nem szabadna és hogy ez már nem a sportról szól.
Lassan tényleg én szégyellem magam. Tavaly az NB2-ben kezdődött, hogy az ország különböző tájairól származó ismerőseim elkezdtek felfigyelni arra, hogy a KTE meglepően jól szerepel. Kérdezgették, hogy mi a titok (erre PingWinnek már megvan a válasza), mire lehet képes ez a csapat, meddig tarthat a jó forma. Aztán persze most az NB1-ben hasonló a programunk: jönnek a jó eredmények meg az üzenetek, miszerint „ti tényleg bajnokok akartok lenni?”, „meddig lehet ezt fokozni?” és hasonlók. Mikor ezekre a kérdésekre válaszoltam, mindig igyekeztem két lábbal a földön maradni. „Nagyon szép eredményeket hoz a csapat, erőn felül teljesít, de azért látnunk kell, hogy valójában hol van a helyünk”, ilyesmiket mondtam. Persze, hogy ezeket mondtam, megtanultuk Szabó Istvántól, hogy hogyan kell hozzáállni a csapatunkhoz és az ellenfelekhez. Mindig a következő meccsre koncentráltam én is. Nem lelkesedtem túl az eredményeket én sem. Nem szálltam el én sem. Én hülye. Ki kell mondanom: nem tudom, hogy mikor esik vissza a KTE teljesítménye (ha egyáltalán visszaesik). Előbb-utóbb vissza kellene esnie, nem? Minden ésszerű érv azt mondatná az emberrel, hogy igen. De már az NB2-ben is ezt mondatták az ésszerű érvek és idén legkésőbb a Puskás Akadémia ellen szintén ezt mondatták az ésszerű érvek. Tegnap jött a Fradi és a meccset megelőzően az ésszerű érvek üvöltöttek az én fülembe is. Most csendben vannak. Néma, mély hallgatásban.
Két évvel ezelőtt még NB3-as a csapat, onnan legjobb csoport-másodikkénti feljutás,
majd a másodosztályból azonnal feljutva a bajnokság negyedén túl második az újonc KTE az élvonalban.
Mi lehet a Kecskemét titka?
A beharangozók és beszámolók állandó szerzője CaNcOe nem tudott ott lenni a kupameccsen, így most PingWin élménybeszámolója következik.
Huhh ez milyen rossz meccs volt. Egyáltalán nem játszottunk jól, de szerencsére ebben volt egy partnerünk is. A Honvéd ugyanis talán még minket is alulmúlt, így kilencven percen keresztül nézhettük, ahogyan a két csapat bármiféle eredmény nélkül gyömöszöli egymást. Vannak ilyen meccsek és lesznek is még, nem dőlt össze a világ, pláne hogy még pontot is adtak érte. Felejtsük el gyorsan és örüljünk az egy pontunknak. Ennél több nem volt ebben a meccsben.
Ha a Fehérvár elleni meccs után felmerült valakiben a kérdés, hogy vajon fel tudunk-e állni az első vereség után (bennem felmerült, hangot is adtam neki), akkor a csapat erre elég hangos választ adott: hát hogyne tudna felállni. Felpattanni. Mint a keljfeljancsi.
Jóval később, mint sejtettük, de elszenvedte első vereségét a csapat. A Videoton Fehérvár jobb erőkből álló gárda, egészen más célokért küzd, mint a KTE, ez így van rendjén. Katasztrófáról nem beszélhetünk, de érdemes meglátnunk azt is, hogy miben kell javulnunk a Paks ellen.
