Az van, hogy miután nagyon magabiztosan megütöttük a Kövesdet, aztán legyűrtük a Diósgyőrt és az Újpestet, a Paks elleni vereség dacára is egészen közel sodródtunk a negyedik helyhez. Na de ez a magyar NB1, ahol a középmezőny rendszeresen körbepofozza egymást, így mielőtt belakhattuk volna a élmezőny egyik pozícióját, gyorsan vissza is csúsztunk a tabella alsó felébe.
Amennyire nem volt gondunk a tavalyi szezonban a sérülésekkel (így hirtelen csak Meszhi arccsonttörése ugrik be, ami miatt hosszabban kellett nélkülöznünk egy játékost), most annyira kell bűvészkednie Szabó Istvánnak a kerettel. Nikitscher, Nagy Krisztián és Banó-Szabó sérülésével csináltuk végig az ősz majdnem egészét, hogy aztán télen eligazoljon az alapcsapatból Szalai, Szuhodovszki és a megbízható kiegészítőember Tóth Barna, majd az Újpest elleni meccs előtt belázasodjon Zsótér és Meszhi, hogy az eltiltott házi gólkirályjelöltről, Horváthról ne is beszéljünk. Nem állt jól a szénánk a meccs előtt.
Szabó Istvánnál nincs olyan, hogy megtépázott keret részletei…
Két nagyon ellentétes félidőt játszottunk Pakson, a végén nulla ponttal, de nem teljesen reménytelen teljesítménnyel. Ez még akkor is így van, ha maga a meccs nem volt igazán színvonalas és a csapat is messze volt a csúcsformájától.
Nem biztos, hogy mindenki így gondolja, de szerintem a Diósgyőrt legyőzni a mi helyzetünkben bravúr. A mi helyzetünk alatt azt értem, hogy az alapjátékunk meghatározó figurái hiányoznak (közülük vannak, akiknek a hiányával meg kell barátkoznunk és vannak, akik majd visszatérnek). Az én értelmezésem szerint hoztunk tehát egy bravúrt, ami a Kövesd elleni meccset követően kötelezőnek is mondható.
Kíváncsian vártam a meccset, mert azon túl, hogy hosszú ideje nem láttuk tétmeccsen a csapatunkat, nyilvánvalóan érdekelt, hogy Szabó István hogyan képzeli el a csapatot a Szalai-Szuhodovszki kettős nélkül. Ha egy meccs után biztosak még nem is lehetünk benne, azért kezd már kirajzolódni.
Jobban örültem volna, ha ez a cím több rétegjelentéssel gazdagodik és végül a csapat megszakítja a hárommeccses nyeretlenséget, de a három meccsből négy lett és ilyen értelemben nem történt törlesztés. Olyan értelemben viszont igen, hogy nekem (a blognak) vannak elmaradásai, amikkel most elszámolunk.
A KTE és az MTK bajnokija előtt esett az eső, ami mindennél pontosabban jelzi előre, hogy a mérkőzés kapcsán mindenről szó lesz, csak a mérkőzésről nem. És bár maga a jelenség mélységesen bosszant, ennek ellenére (vagy éppen ezért) én is beállok a sorba. Rendhagyó beszámoló, talán nem is a meccsről, hanem a futballal kapcsolatos közbeszéd lustaságáról.
DÖBBENET! Nem hiszed el, hogy milyen pályán játszik az NB1-es csapat! részletei…
Én például a lefújáskor még meglehetősen szívtam a fogamat. Aztán ahogy elkezdett ülepedni az élmény, egyre inkább megbarátkoztam a döntetlen gondolatával. Továbbra is a középmezőnyben vagyunk, látótávolságra a dobogótól és a visszapillantóban egyelőre apró pont a kiesőzóna.
A Kisvárda elleni győzelemmel megszületett a válasz PingWin kérdésére: századosok lettünk, a KTE megszerezte 100. NB1-es győzelmét. Azt már nem állítanám, hogy lehengerlő játékot mutatott be a csapat, de éppen emiatt jutott eszembe, hogy a nagy csapatok jellemzőjeként szokták emlegetni, hogy gyengébb játékkal is behúzzák a meccseket. Más kérdés, hogy egyéb jellemzőinkben nem nagyon idéztünk egy nagy csapatot.
Egyszerre tűntünk nagy csapatnak és … nem annyira nagynak részletei…
Nagy hullámokat verő meccsen győztük le hazai pályán a Ferencvárost, de ezek a hullámok talán már meg sem lepnek minket. Maga a győzelem viszont az én részemről nem volt kalkulált három pont, így pedig még szélesebb a mosoly az arcomon.
