Fussunk végig a tavalyi teljesítményen /02

Két bejegyzésben foglalkozunk kicsit a keret tagjaival és a vezetőedzőkkel. Megnézzük, hogy kinek sikerült jó teljesítményt nyújtania, ki maradt el az elvárásoktól, mindezt persze nagy vonalakban. Az első részben a kapusokra, védőkre és szárnyvédőkre tértünk ki. Következzenek a középpályások, csatárok és az a két vezetőedző, akik megoszlottak a szezon meccsei.

Ahogy az előző bejegyzésben, kezdjük most is azzal, hogy sorra vesszük, hogy kik lesznek ennek a posztnak a főszereplői. 20-an vannak: 13 középpályásról, 5 támadóról és 2 vezetőedzőről lesz szó.

Középpályás:
Zsótér Donát /27 tétmeccs – 3 gól
Katona Bálint /26 – 4
Vágó Levente /25 – 2
Kovács Barnabás /23 – 1
Bocskay Bertalan /19
Nikitscher Tamás /19 – 2
Mihajlo Meszhi /18
Vattay Márton /13
Pászka Lóránd /6 – 1
Helmich Pál /4
Derekas Zoltán /2
Kovács Kolos /2
Banó-Szabó Bence /0

Támadó:
Pálinkás Gergő /33 – 4
Lukács Dániel /30 – 7
Driton Camaj /16 – 4
Tófol Montiel /12 – 1
Michael Lopez /11

Vezetőedző:
Gera Zoltán /25 (3 GY – 11 D – 11 V)
Szabó István /10 (2 GY – 2 D – 6 V)

Forduljunk is rá a középpályásokra. A pálya közepén 13 játékost soroltam fel, azonban valójában csak 12-en léptek pályára, ez pedig egy borzasztóan fájó pont a szezonunkban. Banó-Szabó Bencét még a szezon kezdete előtt veszítette el a csapat, a rövid időn belül érkező második komoly sérülése pedig az egész szezonra a partvonalra rakta Bencét. Pedig az ő szereplése egészen biztosan lendített volna a játékunkon, gondoljunk bele, az újoncévünkben az egész NB1-et tekintve lett az év játékosa. Azt a fajta kreativitást és passzérzéket, ami neki van, nem is tudtuk pótolni az egész szezonban, ami egyfelől egy szerencsétlen körülmény, amely mázsás súlyként rakódott a kecskeméti idényre, másfelől felveti a felelősség kérdéskörét, hogy miért is nem igazoltunk a pótlására valakit.

Mondanám, hogy a középpályát így kénytelenek voltunk megoldani a meglevő alapanyaggal, de ez nem lenne igaz, mert érkeztek játékosok a csapathoz. Közülük a legtöbb lehetőséget Katona Bálint kapta, aki azonban nem tudta azt a teljesítményt nyújtani, mint amit a másodosztályban vagy az újonc idényünkben. Ennek több oka is lehet a megnövekedett elvárásoktól kezdve egészen addig a körülményig, hogy nem teljesen volt egyértelmű, hogy Báló feladata Banó-Szabó pótlása lenne vagy a szintén lesoványodott támadósor kiegészítése, de talán a leginkább fajsúlyos ok az ezt megelőző szezonjában keresendő. Az újoncévünkben még az NB1 év fiatal játékosának választott Katonát a következő szezonra visszarendelte a Fradi, hogy aztán szinte egyáltalán ne játszassa, egy ilyen korban levő játékos számára pedig a mellőzés kész életveszély. A kevés lehetőség után pedig egy a formájából kibillent Bálót kaptunk vissza, aki ugyan eljutott a szezonban 4 gólig, de a benne rejlő potenciált nem tudta kihozni magából. Ennek ellenére mindkét vezetőedzőnk bízott benne, mert a középpályán nála többször csak Zsótér Donát kapott lehetőséget.

Az a Zsótér Donát, aki ugyan Szabó Istvánnál még többnyire kiegészítő szerepet kapott, de Gera Zoltánnál beverekedte magát a kezdőbe és a tavaszi szezon talán legkiegyensúlyozottabb teljesítményét nyújtotta. Pedig az eredetileg támadó középpályás Zsótért eredetileg Banó-Szabó első sérülése miatt igazolták, de még Pistánál hátrébb is szorult védekező középpályás pozícióba, amit aztán a nagy munkabírásával elég jól is oldott meg. Ugyanakkor az építkezésben sokszor volt pontatlan, így a kreatív irányító szerepkört Gera sem bízta rá (más kérdés, hogy nagyon senkire sem), Donát pedig megmaradt a keret dolgos, rakkolós zongoracipelőjének, annak viszont nagyon jó is volt. Emellé azért összedolgozott 3 gólt és 2 gólpasszt a szezonban, de nem elsősorban a támadásokért felelt. Arra elvileg Kovács Barnabástól számítottak volna, akit Horváth Krisztofer helyére hozott a KTE. Bár már az elején hangsúlyozták, hogy nagyon más típusú játékos, mint Krisztofer, mélyebben érzi jól magát, azért amikor játszott érezhető volt, hogy tehetséges és a támadásokban is használható játékos. Ugyanakkor az ősszel sokat volt sérült, majd a felépülését követően sem tudta magát tartósan a kezdőbe verekedni, hiába játszott 23-szor (egy gólja volt az ETO ellen), ebből egyszer sem volt pályán az egész meccsen. Szintén új szerzemény volt Bocskay Bertalan, aki szintén a Banó-Szabó jelenségre jelenthetett volna megoldást valamilyen formában, persze nem egy az egyben pótolta volna Bencét, hanem egyfajta mélységi irányító szerepben képzelte el Szabó István, de méginkább Gera Zoltán is. Szerintem ebben a feladatkörben nem is teljesített rosszul, de tény, hogy az ő játéka nem volt kifejezetten látványos. Ugyanakkor az építkezésben többnyire jól vett részt, a kapu elé viszont már nem igazán ért oda, bár könnyen lehet, hogy ilyen feladatai nem is voltak. Sajnos azonban az utolsó passzok kiosztásában ő sem tudta feledtetni Banó hiányát: egyetlen gólja vagy gólpassza sem volt a szezonban.

Ha eddig azokról beszéltünk, akikben benne lehetett volna a lehetőség a sérült Bence pótlására, akkor térjünk rá a védekezőbb felfogású játékosokra, mert itt is ért bennünket veszteség. A sérülését követően a válogatott keretben is biztos ponttá váló Nikitscher Tamásnak nem volt igazán robbanásszerű ősze (bár az ETO elleni duplája felvillantotta a reményt rá), de ez is elég volt ahhoz, hogy a La Ligába télen szerződjön. Tomi szerepe is hasonló volt kicsit Bocskayéhoz, annyiban legalábbis mindenképp, hogy sokkal kevésbé látványos, mint amennyi hasznot hajt a csapatnak. Az a fizikum és harciasság, ami benne megvan, nehezen volt pótolható tavasszal, elég ha csak arra gondolunk, hogy Tomi 17 bajnoki meccsen 6 sárgát és 1 piros lapot harcolt ki az ellenfeleknek, ebben a kategóriában a második helyezett a 33 bajnokin pályára lép Zeke Márió lett a csapatból (6 sárga lap). Az ő eligazolásával a tavaszra már nem csak afent megénekelt Banót, hanem a védekezésben is fajsúlyosabb Tomit is pótolni kellett volna valahogy. Erre sokáig adott volt a csapatkapitány Vágó Levente, aki bár a sebessége kopásával már bele-bele keveredett nehezebb helyzetekbe, de helyezkedéssel, keménységgel a legtöbbször jól ellensúlyozott. Bár én már a tavalyi szezon végén is azt jósoltam, hogy már inkább a kispadról száll majd be, ebben a szezonban is rámcáfolt és sokáig alapembere volt a csapatnak és csak a szezon utolsó harmadára szorult ki a kezdőből (az utolsó 11 meccsből csak 5-ször játszott, az előtte levő 22-ből viszont 18-szor, a maradék 4 meccset is sérülés miatt hagyta ki). Levi erényeinek jót fog tenni a másodosztály, mert az ottani fizikális stílus feküdni fog neki, de az NB1-ben sem fogta vissza magát, holtversenyben a legtöbb sárga lapot szedte össze ebben az idényben is. Ez sokaknak nem tetszik, de szerintem igenis szükséges a középpályára egy olyan ember, aki nem túl udvarias ahhoz, hogy ha kell lap árán is megállítsa a támadásokat. Vágó a szezonban 2 gólt szerzett (1 bajnoki, 1 kupa).

A többiek már abszolút kiegészítő embernek számítottak, vagy annak sem. Kovács Kolost és Derekas Zoltánt két meccs játéklehetőség után passzolta le a klub kölcsönbe Békéscsabára és Tatabányára, hogy az NB2-es bennmaradásért küzdjenek. Előbbinek sikerült, utóbbinak nem. Kovács Kecskeméten a Diósgyőr elleni bajnokin kapott 11 percet, hogy aztán a Kozármisleny ellen egy félidő alatt több poszton is játsszon a kupában, Derekas pedig az ETO ellen 7 percet, a DVTK ellen pedig 21-et kapott (utóbbin egyébként nálunk bekerült a három legjobb kecskeméti játékos közé). Kiegészítő ember volt viszont az ukrán Mihajlo Meszhi és Vattay Márton, akik időről időre bekerültek a csapatba, de nem tudtak tartósan ottmaradni (előbbi 18 meccsen játszott, de csak 4-szer kezdett, utóbbi pedig 13 meccsen kapott lehetőséget, 5-ször a kezdőben). Meszhiről már többször is leírtam, hogy az ő kecskeméti karrierjével kapcsolatban komoly hiányérzet van bennem. Szerintem sokkal több bizalomra is rászolgált volna, nekem személyesen is nagy kedvencem volt a megalkuvást nem tűrő hozzáállása és a szorgalmas, alázatos mentalitása. Ő volt az a játékos, aki minden szezonban beállt a sorba, keményen melózott még akkor is, ha nem fizetődött ki, most pedig az MLSZ ajánlás miatt távoznia kell (pedig az én infóim szerint akár a másodosztályban is maradt volna Kecskeméten). Marcival kapcsolatban pedig mindig az volt az érzésem, hogy van benne egy önbizalmi gát, amit egyszerűen nem tud átlépni. Szinte minden meccsén volt olyan megmozdulása, ami jelezte, hogy ott van benne az a tehetséges játékos, aki megállhatná a helyét a csapatban, de valahogy még meccsen belül sem tudta tartósan kihozni magából. A Paks elleni szezonzárón nagyon közel volt a gólhoz, ami szerintem áttörést hozhatott volna neki, de remélem, hogy így sem marad el a javulás, a másodosztályban egy más stílusú bajnokságban lehet, hogy jobban kijönnek majd az erényei. Szerettem, hogy bár nem egy tagbaszakadt alkat, a párharcoktól sosem ijedt meg, ez pedig fontos lesz az NB2-ben is.

Két játékos igen kevés szerepet kapott, pedig ha végig rendelkezésre állnak, akkor valószínűleg alapemberek (vagy valami hasonlók) lehettek volna a keretben. Helmich Pál mindössze 4 meccset játszott nálunk a szezonban mielőtt Újpestre igazolt, mindezzel komoly hullámokat verve. A pletykák szerint nem igazán illeszkedett jól az öltözőbe, ráadásul nem csak a játékosok, de a klub számára is a semmiből jött, hogy távozni szeretne. Pedig a megelőző szezon tavaszán az egyik legkellemesebb meglepetés volt, de a távozását követően az Újpest szezonjának nagy részét is kihagyta sérülés miatt, így neki majd újra kell építenie magát a Megyeri úton. Pászka Lóránd pedig a tavaszra érkezett meg és már az első meccse előtt sejteni lehetett, hogy egy olyan minőségű játékost, mint ő, egy KTE szintű csapat nem jegelhet a padon, ám Zeke Megbízható formája miatt Gera kénytelen volt a középpályán helyet találni neki. 6 meccsen kapott szerepet (ebből egyszer a védelem jobb oldalán) és kifejezetten jól is nézett ki a játéka, a Lokinak zúgó góllal köszönt be, de aztán a vakbélműtétje miatt kihagyott egy teljes hónapot és csak az utolsó két meccsen kapott újra szerepet. Ha végig egészséges szerintem sokat tudott volna segíteni a csapatnak, de hát ilyen volt a KTE NB1-es időszaka, folyton a egészségügyi szobában voltak a fontos játékosaink.

A legtöbb kritikát talán a támadósor kapta a szezonban és ha statisztikákat nézzük, akkor nem is alaptalanul. Bőven alullőttük az xg-nket, a mutató szerint több, mint 43 gólra elegendő helyzetet dolgoztunk ki, ehhez képest megálltunk 31 találatnál. A kritikák talán Pálinkás Gergőt találták meg legintenzívebben és Geri főleg ősszel valóban nagyon gyengén használta ki a helyzeteit. Emlékszem arra, hogy ősz közepén még arról volt szó, hogy a liga legjobban helyzetbe kerülő játékosa volt, de az első gólja csak novemberben érkezett meg. Ennek ellenére én sok tekintetben hasznosnak ítéltem meg a játékát, a labda nélküli játékban, védekezésben, párharcokban és a letámadás megindításában is jól teljesített szerintem. Balszerencséjére abban teljesített rosszul, ami a leglátványosabb: a helyzetkihasználásban és a passzjátékban. A szezont végül aztán 4 góllal fejezte be, ami mellé 1 gólpasszt illesztett, ami egy olyan csatártól, aki végigjátszotta a szezont nem sok, de hangsúlyozom, a teljesítményének kevésbé látható rétegei nem voltak rosszak.

Lukács Dániel szintén messze volt a valós tudásától, de a szezonban azért összehozott 7 gólt és mellé ugyanennyi gólpasszt (ebben a Kozármisleny elleni kupameccs is benne van). Lukival kapcsolatban az egész szezonban éreztem egy kis önbizalom-/motivációhiányt, ami elgondolkoztat, vajon hány gólig juthatott volna, ha ez nincs. A legjobb időszaka a november vége és március eleje közti intervallum volt, ekkor két gólt és három gólpasszt hozott 9 meccs alatt, de azért végig a veszélyesebb játékosaink közé tartozott. A szezon végére aztán eltalálták a sérülések is (nyilván), így az utolsó 7 meccsen csak 39 percet játszott, ekkor egy gólpasszt adott. Az NB2-ben szerintem megint egy predátor lehetett volna, de így is megtalálta egy felcsúti ajánlat, tehát ő kifejezetten jól került ki ebből a kieséses helyzetből.

Luki mellett volt még egy támadónk, aki veszélyt tudott jelenteni a támadósorunkban: Driton Camaj. A télen érkező montenegrói válogatott szélső/támadó 16 meccsen 4 gólt szerzett és 1 gólpasszt adott, amit számszerűleg egyébként nem tartok olyan kirobbanó teljesítménynek, de a gyengébb meccseinken sokszor éreztem úgy, hogy ő az egyetlen reményünk arra, hogy veszélyt teremtsünk a kapu előtt. Labdabiztos, technikás, jól lő, közel tartja a lábához a labdát, kis érintésekkel játszik, kiemelkedett a KTE-ből, de sajnos ő sem jelentett akkora löketet, amivel elérhető lett volna a bennmaradás. Szintén téli szerzemény volt Michael Lopez, aki számomra az egyik legfájóbb pont ebben a tavaszban. Február végéig még megingathatatlanul gondoltam, hogy ő a legjobb csatár a keretünkben: erőszakos, fizikális, technikás, jó megoldásokat választ a pályán. Aztán valami megtört és egyre másra jöttek tőle a feledhető és szürke teljesítmények. Márciusban például szinte konstans átlag alatti futball hozott és ezután már többször előfordult az is, hogy nem kapott lehetőséget a pályán. Az utolsó két hónapban már négy meccs is volt, amikor nem játszott, de amikor igen, akkor sem nyújtott emlékezeteset. A támadósorban kapott szerepet néha a szeptemberben érkező Tófol Montiel, aki már elsőre is kissé pánikigazolásnak tűnt, hiszen sehogy sem illet bele az addigi koncepcióba az érkezése. Ennek ellenére az első három meccséből kétszer is elég biztató volt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy akár Szabónál, akár Geránál rendszeresen számításba legyen véve. A szezon utolsó négy meccsén, amikor már több lehetőséget kaptak az addigi mellőzöttek, ő is kapott játékperceket, a Szpari ellen szép gólt is lőtt, de összességében feledhető szezont hozott le Kecskeméten.

És akkor lássuk a két vezetőedzőt.

Szabó István két parádés és egy korrekt szezon után kezdett neki az elmúlt évnek és senki sem hitte volna, hogy létezik olyan forgatókönyv, amibe veszélybe sodorhatja az állását. Pedig visszatekintve voltak baljós jelek. Banó-Szabó Bence sérülését követően nem oldódott meg a pótlás és a csatársor már a startvonalnál is soványnak tűnt Horváth Krisztofer elvesztésével. Ismerve azt, hogy Pistának komoly beleszólása volt az igazolásokba, ezek a hiányosságok azért bőséggel felróhatók neki is a vezetőség mellett, pláne, hogy elhangzott tőle a szezon kezdetének környékén, hogy szerinte elég erős a keret ahhoz, hogy elérjük a céljainkat. A szezon egyébként nem indult rosszul, az első négy meccs után 5 ponttal álltunk és csak a Fraditól kaptunk ki szűken, de már ekkor megszólaltak azok a hangok, amelyek a hatékony támadójátékot hiányolták. Pista a következő 5 bajnoki mindegyikét elvesztette (úgy, hogy mindössze 3 gólt szereztünk és 11-et kaptunk ezeken a meccseken), de a kupából nagyon magabiztosan pofozta ki az egész idényben NB2-es élcsapat Kozármislenyt. Még ekkor is úgy tűnt, hogy marad a stratégiai nyugalom Kecskeméten, de a felszín alatt húzódó törésvonalak végül a Tatabánya elleni elvesztett edzőmeccs után robbantak fel: Szabót felmentették a munkavégzés alól. Őszintén szólva akkor nagyon meglepett a döntés, szerettem volna, ha mi vagyunk az a csapat, amely a nehéz helyzetben is kitart egy közegteremtő szakember mellett, de elfogadom, ha úgy ítélte meg a vezetőség, hogy a háttérben érezhető folyamatok miatt váltani kellett. Nem beszélve arról, hogy a teljesítmény valóban nem volt jó, 9 forduló után 5 ponttal és a legkevesebb rúgott góllal az utolsó helyen álltunk.

A váltás időzítése viszont nagyon szerencsétlen volt. Nem csak azért, mert egy felkészülési meccs után állították fel Szabót, hanem mert ezzel az új edzőt, Gera Zoltánt belökték a darálóba: átvett egy mentálisan összeesett csapatot, amivel új vezetőként a Felcsút-Paks-Fehérvár-Fradi négyes elleni meccsekkel kellett debütálnia. Állítom, hogy ezeken a meccseken Szabóval sem biztos, hogy szereztünk volna pontokat és Gera is négy vereséggel nyitott. Az igazán fájó a Fehérvár elleni 1-6 volt (bár a játék képe alapján az az eredmény nagyon túlzó), na meg, hogy a kupából kitessékelt minket a harmadosztályú Karcag. Ugyanakkor a Fradi elleni meccs már kifejezetten biztató volt, csak az utolsó percekben buktuk el a döntetlent. Innentől Zolinak volt egy hétmeccses veretlenségi sorozata (amihez hasonlót egyébként Szabó is csak egyszer tudott felmutatni az NB1-ben, igaz, az 10 meccsig húzódott), és ekkor úgy tűnt, hogy olykor tetszetős focival, lapos építkezéssel, jó ritmusú oldalváltásokkal, túltöltésekkel mászunk ki a mocsárból. Az MTK ellen pedig minden összejött, 5-0-ra kaptuk szét az ellenfelet, ekkor 4 pontra volt a bennmaradás és a kiesőjelölt csapatok közül mi voltunk a legjobb formában. Ezt követően a Felcsút-Paks-Fehérvár elleni meccseken csak két pontot szereztünk de a hat félidőből ötször egészen jól játszottunk, majd a Vidi elleni második félidőben valami megtört. Az ellenfél 0-2-ről kapaszkodott vissza 2-2-re, innentől pedig a balszerencsét is a nyakunkba vettük. Gera elkezdett óvatoskodni és a korábbi tetszetős fociról áttért egy sokkal direktebb játékra, amiben ívelésekkel akarja kivenni az ellenfél középpályás védekezését a játékból, de nem tudtunk eredményesek lenni ezzel sem: a Lokitól nagyon fontos meccsen kaptunk ki, az ETO és a Diósgyőr ellen pedig az utolsó pillanatokban buktunk pontokat (utóbbi ellen a vezetésről kaptunk ki). A szezon végére Gera hiába dobta a brit stílusú ívelős, birkózós játékos és próbált visszatérni a rövidpasszos építkezéshez, ez eredményekben már nem mutatkozott meg.

Összességében Szabóval sokszor magas letámadásra építettünk, ami ugyan nem igazán működött, főleg támadásban nem voltunk élesek, de a váltást követően Gera sem igazán találta a saját futballját. A javára kell írni, hogy bár a közvélemény szemében csúnyán leszerepelt Pista után, de a Fehérvár elleni 1-6 és a Fradi elleni 0-4 kivételével nem volt olyan meccsünk, ahol esélyünk sem lett volna. Szinte minden meccsen egyenlő partnerei voltunk az ellenfélnek, sőt, sokszor úgy buktunk pontokat, hogy jelentősen jobban játszottunk. Gerát tehát nem radírozták le az ellenfelek a térképről, a KTE nem lógott ki a mezőnyből Gerzsonnal. Egyszerűen arra nem volt képes, amire a legnagyobb szükség lett volna: kiegyenlített meccseket győzelemre fordítani. Sokszor éreztem úgy, hogy túlságosan kockázatkerülő, ezt az attitűdöt pedig már csak akkor engedte el, amikor már tényleg minden mindegy volt. Ennek ellenére nem vagyok róla meggyőződve, hogy Zoli rosszul teljesít majd a másodosztályban, amikor ment a csapatnak, akkor láthatóak voltak futballjában olyan elemek, amelyek nagyon is működtek, sőt olyanok is, amelyek szurkolói szemmel is jól néztek ki. Amivel mindenképpen kezdeni kell valamit, az az, hogy a meccsek végén ne szálljon el a csapat, ehhez pedig jobban kell a meccsbe belenyúlni (vagy nem belenyúlni).