Lassan tényleg én szégyellem magam. Tavaly az NB2-ben kezdődött, hogy az ország különböző tájairól származó ismerőseim elkezdtek felfigyelni arra, hogy a KTE meglepően jól szerepel. Kérdezgették, hogy mi a titok (erre PingWinnek már megvan a válasza), mire lehet képes ez a csapat, meddig tarthat a jó forma. Aztán persze most az NB1-ben hasonló a programunk: jönnek a jó eredmények meg az üzenetek, miszerint „ti tényleg bajnokok akartok lenni?”, „meddig lehet ezt fokozni?” és hasonlók. Mikor ezekre a kérdésekre válaszoltam, mindig igyekeztem két lábbal a földön maradni. „Nagyon szép eredményeket hoz a csapat, erőn felül teljesít, de azért látnunk kell, hogy valójában hol van a helyünk”, ilyesmiket mondtam. Persze, hogy ezeket mondtam, megtanultuk Szabó Istvántól, hogy hogyan kell hozzáállni a csapatunkhoz és az ellenfelekhez. Mindig a következő meccsre koncentráltam én is. Nem lelkesedtem túl az eredményeket én sem. Nem szálltam el én sem. Én hülye. Ki kell mondanom: nem tudom, hogy mikor esik vissza a KTE teljesítménye (ha egyáltalán visszaesik). Előbb-utóbb vissza kellene esnie, nem? Minden ésszerű érv azt mondatná az emberrel, hogy igen. De már az NB2-ben is ezt mondatták az ésszerű érvek és idén legkésőbb a Puskás Akadémia ellen szintén ezt mondatták az ésszerű érvek. Tegnap jött a Fradi és a meccset megelőzően az ésszerű érvek üvöltöttek az én fülembe is. Most csendben vannak. Néma, mély hallgatásban.
