Kedves olvasók, ilyen bejegyzés még nem volt a Lila Ködön, illetve mégis. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ezt már egyszer megírtam, még 2011 környékén. Változtatás nélkül teszem most közzé, egyedül a kevésbé releváns kécskei leírást vettem ki, s az elejére és a végére írtam hozzá pár sorocskát. Nagy Zsolti a KTE család oszlopos tagja, ez vitán felül áll. A Lila Ködnél a magunk szerény módján így kívánunk tisztelegni előtte, és sok erőt kívánni a betegség elleni harchoz!
Anno 2011
Csak így, egyszerűen Nagy Zsolti. Nem akartam túl hangzatos címet adni ennek a bejegyzésnek, nem akartam felcicomázni, vagy bulvárosra venni a figurát. Azt meg tényleg nézzétek el nekem, hogy lezsoltizok egy negyvenhárom éves embert. De hát mit csináljak, ezen a néven szólította őt a vicceseket beszólogató öregektől a cérnahangú kisiskolásig mindenki, és ha most elkezdeném zsoltozni, rögtön odalenne ez az életérzés. Hogy ki volt ő számomra? Ó, igazán nem sok minden, csak talán maga a KTE.
Először SBBMiki könyvében bukkan fel a neve. Ugyebár volt az a szezon (1988/89), amikor döntetlennél a bajnokikon is tizenegyesrúgások következtek (erről a fehérváriak tudnának mesélni…), az azt megnyerő csapat 2, míg az ellenfele 1 pontot kapott. Na szóval egyszer a KSC ikszre hozta a mérkőzést a DMVSC ellen (Hol volt akkor még az öt bajnoki cím?), és a vezetőedző hirtelen felindulásból kapust cserélt, a veterán Erdei Sanyi helyett (szintén legenda, jelenleg kapusedző) lehetőséget adott egy fiatal székesfehérvári gyereknek, hogy bizonyítson. És ő bizony ki is védte a csatárok szemét. (Na jó, igazából már egy évvel korábban megérkezett a Széktóiba, de a kollektív szurkolói emlékezet innentől számítja a kecskeméti Nagy Zsolti-érát)
Ezután csapjuk gyorsan össze a száraz önéletrajzi részeket. Katonaság, majd pár év Szeged, és máris visszajött ide. Azaz nem pont ide, hanem Tiszakécskére.
Először sikerült nekik egy második hely, majd amire senki nem számított: NB II-es bajnoki cím, és élvonalbeli szereplés. Ugyan csak egy szezon erejéig, de ne legyünk szőrösszívűek, ez is szép teljesítmény volt. Nézzétek meg ezt a Bács megyei rangadót, ezen is NZs védett (bár a nevét nem mondják ki, de mi hiszünk a futball-adattárnak – Jah és a zöld szódásszifont szorongató Szurgent nyilatkozata is priceless).
Ugyan a Kécske kiesett az osztályozók után, és gyorsan dezintegrálódott, de mi legalább annyit nyertünk az ügyön, hogy Zsolti már tényleg hazajött, mégpedig a KFC-be (nem, ez még mindig nem a gyorsétterem). És ha már hazajött, itt is maradt egy évtizeden át. Egy-két félévét valamilyen érthetetlen okból kölcsönben töltötte máshol, de valahogy mindig belátta az aktuális vezetőség, hogy szükség van rá, és visszarendelték.
És – mivel gyakorlatilag az én (az elején még meglehetősen ritka) meccsrejárásaim is valamikor ezidőtájt kezdődtek – számomra rögtön alapvetővé vált az, hogy csatárok jöhettek-mehettek, lecserélhettük a teljes hátvédsorunkat, na de az összeállítás akkor is úgy kezdődik, hogy Nagy. Mert Zsoltinak még azt is elnéztük, ha egy-egy kirúgás nem sikerült, ha neadjisten rosszul futott ki, vagy ilyesmi.
No de mikor zárta őt igazán a szívébe a közönség? A 2007/08-as szezonban járunk. Az ősszel Esterházy (igen, az a család) után Tóth Zoli került a kapuba, de Szivics a tavaszi első meccse után (3:0-ás vereség Makón) gondolt egy merészet, és berakta a kezdőbe az akkor negyvenéves Nagy Zsoltit. A többi már történelem. Zsinórban nyertünk 14 mérkőzést (most a DVTK produkált hasonlót), melyeken rúgtunk negyvenhárom gólt, de most a számunkra sokkal relevánsabb, hogy Zsolti csak hetet kapott[1]. Annyira magabiztos volt, hogy még tizenegyesből is alig tudták bevenni a hálóját.
Legyőztünk mindenkit, aki szembejött, megnyertük az NB II-t, és a város történetében először készülhettünk az első osztályra. Tessék még egyszer megnézni, hogy sikerült az utolsó 14 KTE-s meccse (az eredmények a mi szemszögünkből vannak feltüntetve, zölddel a győzelmek):
Sajnos a folytatás nem pont úgy alakult, ahogy elképzeltük. Akkoriban vonult vissza Oliver Kahn (Zsolti egyik példaképe), és neki szép kerek búcsúmeccset rendeztek (nem mellesleg Zsoltink a helyszínen nézte végig). Ehhez képest NZs egy felkészülési mérkőzésen még utoljára felvehette a csapatkapitányi karszalagot, de aztán kölcsönadtuk Ladánybenére (megye I), majd végül ott is ragadt. Pedig saját bevallása szerint maradt volna a KTE-ben, akár még negyedik számú kapusként is. Azért még egy utolsó utáni alkalommal is megmutatta, mire képes: hét pont előnnyel megnyerték a megyei bajnokságot. Az utolsó hivatalos meccsét 2010. június 12.-én játszotta, 8:1-re verték a Tompa csapatát. Balla Misi (merthogy ő is odakerült) négyet rúgott. Nagy Zsoltit a 81. percben lecserélték. (Az alábbi kép szintén a kordokumentum kategória):
Tavaly nyáron a ‘Bene játszott edzőmeccset a Széktói egyik edzőpályáján az NB III-mas csapatunkkal. Zsolti ezt már civilben figyelte. Páran odamentünk hozzá autogramot kérni (közben a Urbányi tartott éppen nyílt edzést, de valahogy az kevésbé érdekelt). Beszélt arról, hogy már bizony az egészsége nem engedi, hogy minden hétvégén védjen. Ott áll majd Fischer mögött, és ha mondjuk Attila lesérül, vagy kiállítják, akkor beáll a helyére. Végül nem kellett egyszer sem közbeavatkoznia, így szépen csendben lépett le a magyar futball színpadáról.
Még volt szó róla, hogy esetleg kapusedzőnek álljon, de ilyen téren egyelőre nem történt semmi. A Sas végleg leszállt, a 22-es számot legutóbb Farkas András viselte, és már a meccsek előtt sem az általa összerakott metál-egyveleg hallható (Olyan gyöngyszemekkel, mint a Poodles: Night of passion).
Epilógus: A legutóbbi Siófok-meccs előtt rendeztek egy KTE-KSC öregfiúk találkozót (én barom persze hogy lekéstem), ahol még beállt a kapuba. Aztán felült a lelátóra a többiekkel, és nézte, mire mennek Honmáék[2] ellen a fiatalok. Mi szurkolók jobbára a meccsel, illetve a közelgő kupadöntővel voltunk elfoglalva. Aztán egyszer csak mindenki oldalra fordult és elkezdtük skandálni a nevét. Először talán azt hitte, rosszul hall, de azért csak visszaintegetett. Majd nemsokára felállt, és a társaságával együtt szép csendben elhagyták a Széktóit. Nem is várták meg a hármas sípszót. Nem tudom, láttátok-e a hatodik Rocky filmet, a Rocky Balboát, de nekem bizony a zárójelenete jutott eszembe.
[1] Azt a bizonyos 14 meccset 8 kapott góllal hozta le a KTE. Az utolsó, Orosháza elleni 4:1 alkalmával a 70. percben Tóth Zoli állt be csereként, és így ő kapta a gólt.
[2] Tudom, szokták itthon Hommának is írni, de belémnevelték, hogy ez: ほんま = Honma
Eddig az eredeti bejegyzés. Nagy Zsolti a továbbiakban is fel-feltűnt a klub környékén, ott volt a KTE Öregfiúk meglakulásánál, majd a III. és IV. Lázár Bence Emlékgálán győztes csapat stábtagjaként ünnepelhetett. Sajnos a vele kapcsolatos legutóbbi hír a súlyos betegségéről szólt. Tegnapelőtt az Újpest elleni mérkőzésen Varga Bence tizenegyest hárított, mi persze tudjuk, hogy egy kicsit Nagy Zsolti is besegített neki. A meccs után az alábbi transzparenssel üzentek Zsoltinak a szurkolók és csapattagok:
Kép: KTE Facebook
Sas 22 Veled vagyunk!