Azért szeretjük a sportot, mert egyenlő feltételekkel küzdenek meg az ellenfelek.
Pontosabban ezért szerettük!
Régen valóban nem a pénz számított, hanem ugyanolyan eszközök igénybevételével, azonos feltételekkel kellett részt vennie mindenkinek a versenyben. Ma már nem erről van szó, már pénzért minden megvehető. Valóban minden?
Stadion-project
30-35 települést támogattak több milliárddal, felépültek a szükségesnél kétszer-háromszor nagyobb befogadóképességű stadionok legtöbb helyen, miközben néhány település kimaradt ebből a lehetőségből. Ez korrekt?? Központi erőforrásból kialakítottak egy infrastrukturális szintet sok helyen, ez lett az alap, ez lett kötelező mindenkinek. Van aki megkapta, más meg spóroljon rá 1-2 (vagy több) milliárdot? Egyenlő feltételek? 7 évvel ezelőtt kikerült a kedvezményezettek köréből a Nyíregyháza, a Pécs és Kecskemét. Nyíregyházán hat évvel később, az előző nyáron elindult a beruházás; Pécsen előző nyáron ígéretet kaptak, amit az év végén visszavontak; Kecskemét még ígéretet se kapott …
Csapatok ‘üzemeltetése’
Az élvonalbeli csapatok kb. éves szinten egy milliárd forinttal többől gazdálkodnak, mint a másodosztályúak. Előfinanszírozás van, tehát csak az tud ott megkapaszkodni, akinek van erre elegendő pénze, amit ha jól fektet be, jól forgat, ügyesen dolgozik több-kevesebb eredményt érhet el az év végére. Ez is a pénzről szó, mint ahogy a másodosztály egy-két csapatánál is, ahol szinte mindent és bármit megvehetnek sok más csapattal ellentétben.
~~~
Nosztalgiázzunk kicsit…
Hét NB1-es évünk éves költségvetése szerényebb lehetett a mostaninál. Nagyobb ismertséggel rendelkező játékosok sosem voltak nálunk, talán csak Tököli, mert Lencse és Gyurcsó ismertségük előtt került hozzánk kölcsönbe, itt tűntek ki. Sztár-allűröktől mentes átlagos játékosokból több edzőnek is sikerült szerethető, erőn felül teljesítő jó kis csapatot kovácsolni, gondoljunk csak vissza például Szivics, Horváth Feri vagy Bekő Balázs munkájára. Ennek a három edzőnek pályafutása később Diósgyőrbe vezetett, de ott jóval nagyobb költségvetésből, magasabbra értékelt játékosokkal nem tudták elérni azt, amit nálunk sikerült. Vagyis nem a pénz az, ami csapatot, csapategységet, játékot, produktumot teremt! A pénz csak egy eszköz, amit lehet jól, és rosszul felhasználni, de egy szerethető, jó kis csapat kialakításának nem az az elsődleges eszköze. Erre példa korábbi és a mostani KTE.
Örüljünk annak, hogy van egy jó kis csapatunk, mert ez nagyobb érték, mint a pénz.
Hajrá KTE, csak így tovább!
Én nem zárnám ki, hogy bőségesen akadnak olyan igazi sportemberek, akik pénzbeli juttatás nélkül ma is azért szeretik a sportot, mert: „A sport megtanít becsületesen győzni, vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít”. De az egy másik történet, maradjunk a pénzügyeknél. Nem vitás, stadionrekonstrukciókra szükség volt/van, az őskori állapotok nem maradhatnak. Feltételezem, az építkezések egy, a magyar labdarúgás érdekét szem előtt tartó koncepció mentén kezdődtek. Ebben a névsorban Kecskemét is szerepelt. Később – ki tudja, mi okból – valahol úgy döntöttek, a hírös városban nincs szükség NBI-es csapatra, ezért – másokkal ellentétben – a KTE-t a csődhelyzetből nem mentették ki. Ezzel az addig jól felépített piramis összeomlott. Sikeres első osztályú felnőtt csapat, kiemelt labdarúgó akadémia helyett lett stadion projektnek álcázott borzadalom. Amit most bővebben nem fejtenék ki. Ebből a helyzetből nem lesz egyszerű tett kimászni. Annyit jegyeznék meg, szánalmas volt nézni, amint az aktuális utánpótlás meccsekre érkezett ellenfeleink szülei riadtan az illemhelyet keresték, de az ajtót zárva találták. Látni, télen a szurkolókat, amint folyó ügyeiket a stadion oldalában végzik el. Hallgatni a panaszokat, hogy a gyerekek testi épségüket veszélyeztetve, szerelésben a vasúti síneken, közúton keresztül keresztül közelítik meg a tóparti pályákat. Ezt hozta nekünk a stadion projekt. Nem nyújtva tovább a tésztát, az összeomlás után kezdődhetett minden elölről, a támogatóknak, a futballban dolgozóknak köszönhetően, racionális gazdálkodással ismét ott állunk az ígéret kapujában. Nem javasolnám, hogy álomba ringassuk magunkat. Már csak a korábban megfogalmazott városi koncepció miatt sem, ami, igazodva Kecskemét sport szellemiségéhez, nem a legfelsőbb osztályt célozta meg. A nosztalgiázást az öregfiúk csapatára hagynám, ők hétről hétre megteszik. A cikkben megfogalmazottakkal ellentétben én három helyi kötődésű sikerkovács nevét említeném: Szabó István, Török László, Visinka Ede. Vannak tehetségeink, csak meg kell becsülni őket. Nálam labdarúgásunk felemelkedése a szakemberek menedzselésével kezdődik. Ahogy azt az iskolában is tanultuk. Remélem erre egyszer az MLSZ-ben is ráébrednek. Addig is, örüljünk, hogy jelenleg van egy jó kis foci csapatunk. Tovább ne álmodozzunk!!! Én legalábbis, a nem teszem!!!
Teljes mértékben egyetértek veled, de én a 3 névvel kapcsolatban nem érzek ellentétet.
Én 3 olyan ember neveztem meg, akik itt kevesebb pénzből, ‘kisebb nevekkel’ nagyobb teljesítményt értek el, mint később Diósgyőrben, Te pedig 3 kecskeméti kötődésű sikerkovácsról írtál.
PingWin, nincs ellentét közöttünk, mindketten leírtuk, amit a nagyérdeművel közölni kívántunk.
A hat mester között a közös nevező, kis költségvetésű csapatnál már bizonyítottak. Olyannyira, hogy BB-nek Kecskeméten már szobrot akartunk állítani.
Különbség, „Horvát-BB-Sz” trió már több pénzből gazdálkodó klubnál megkapták a bizalmat, mégsem tudtak „világhírös” edzővé válni, míg a kecskeméti trojka esetében ez a lehetőség még várat magára. Vannak még érdekességek a témában, de hagyjuk azt más alkalomra. Azért a váratlan feljutásra befizetnék!!!