Ez a mi csapatunk?

Új időszámítás kezdődött Kecskeméten, már ha a futballt nézzük, hiszen ha ezt az oldalt olvasod, akkor elképzelhetetlen, hogy ne tudd: nyártól a megyei első osztály jelenti a hegytetőt a város labdarúgásában. Vasárnap kezdetét is vette ez a bizonyos megyei első osztály, mi pedig természetesen kimentünk a Széktóiba, hogy megnézzük milyen is ez a brigád.

Meg kell valljam, abszolút nem volt egyértelmű, hogy folytatjuk a blogot. Az előző szezonban nagyon kiestünk a ritmusból, nem is igazán találtunk vissza oda, az időnket agyonnyomták a különböző elfoglaltságaink, így nem az elvárt időközönként frissült az oldal. Ha PingWin nem tartja életben a tippversennyel, lehet hogy már nem is beszélnénk róla. Közben a KTE körül történt események, a hír, hogy a csapat csak az NBIII-ban folytathatja, a hír, hogy a csapat nem folytathatja az NBIII-ban sem, nincs hit, nincs pénz, nincs paripa, nincs fegyver, mind abba az irányba lökött minket, hogy vége. A lelkünk mélyén nagyon bántuk, mert azért mégiscsak a mi kutyánk kölke az oldal és fénykorában elég jó hőfokon pörgött, ezért nem vált véglegessé az elhatározás, sőt! LászlóÚrral beszélgettünk és arra jutottunk, hogy azért a megye romantikája bőven ad muníciót az ember kezébe, ezért érdemes még ezzel foglalkozni. Lehetséges, hogy csak az beszélt belőlünk, hogy nagyon nem akaródzott elengedni a blogunk, a kecskeméti futball kezét. A lényeg azonban az, hogy úgy döntöttünk kimegyünk az első megye1-es hazaira, kíváncsiságból, büszkeségből, dacból, hazaszeretetből, miegymásból. Talán lényegtelen is, hogy milyen indíttatásból, de ott ültünk Nitro mellett a lelátón (a büfében összefutottam PingWinnel is – naná, ha őt nem látom a meccsen, komolyan elkezdtem volna aggódni, hogy valami baja esett az örök optimista puttónak) és egy kicsit azért ugyanazt lehetett látni mindannyiunkon. Izgatottak voltunk, vártuk az újat, bizakodtunk, hogy valami jó kezdődhet el, de azért mélyen ott volt bennünk a kérdés: Ez a mi csapatunk? Tudunk majd hozzájuk úgy kötődni, mint ahogy tudtunk Szavicshoz, Gyagyához, Kitl Mikihez, Patvaros Zsoltihoz és a többiekhez? Választ még nem kaptunk, de jó jel volt, hogy ott ültünk.

És nem voltunk egyedül. Nagyon nem. Cirka 900 ember jött ki megnézni a srácokat, ami több, mint ami az NB1-es MTK két hazai meccsén összesen kint volt. A magyar futball jelenlegi állapotában ez óriási szó. A szervezett csoportok is visszatértek, volt molinó, füst, szurkolás, buziMLSZ, hülyevagy, minden, ami egy tisztességes, nem színházi focimeccshez kell, amitől ez az egész olyan zsigerien maszkulin, amitől az egésznek férfilelkülete, tesztoszteronszaga van. A csapat pedig – bár kicsit még szokniuk kell, hogy ennyien kíváncsiak rájuk – igyekezett rászolgálni a bizalomra. Nem azzal, hogy nyertek 5-2-re. A Kunszállásnál erősebb csapatokat is le kell majd győzni, ha valóban a bajnoki címet tűzzük ki célul. Sokkal inkább azzal, hogy hajtottak, akartak, élvezték a játékot. Hogy bizonyítani akarták, hogy méltóak a figyelemre. Az iram és a színvonal elmarad az első osztályétól (bár jobban játszottunk, mint az idei Videoton), de maga az élmény messze felülmúlja azt.

Ha a megye1 ezzel jár – szentségtörés vagy nem – nem is akarok feljutni. Nem kellenek nekem jobb játékosok, nincs szükségem tévés meccsre (eddig sem volt), nem kell a felhajtás. Azok a játékosok kellenek, akik élvezik, amit csinálnak és el tudják érni, hogy én is élvezzem mindezt. Hogy Parti Gábor sarkazva ad gólpasszt Filyó Gábornak vagy hogy Pap Szabolcs a földön fekve ad kötényt az ellenfélnek. NBI-ben mikor, hol látok ilyen felszabadult játékosokat? Nagyon régen élveztem ennyire egy futballmeccset, nagyon régen örültem ennyire annak, hogy kint voltam a stadionban. Ez az élmény számomra elég volt ahhoz, hogy továbbra is kíváncsi legyek erre a csapatra, hogy kijárjak a meccseikre. Az én dolgomat elvégzem. Remélem ők is a sajátjukat.

Hogy ez a mi csapatunk-e? Egyértelműen. Honnan tudom? Egy szempillantás alatt magukkal ragadtak. Valahol erről szól a futball.