Azt hiszem, erre mondják…

…hogy egymásra talált csapat és szurkoló. De mielőtt rátérek a meccsre, bevezetés helyett beszéljen ez a kép:

Mikor a Fradi ellen pontot csentünk és jött a Pécs elleni mérkőzés, azt gondoltam, hogy mindenképpen be kell húznunk a meccset a Munkás ellen, mert utána olyan csörték jönnek, amiken nem nekünk fog állni a zászló. A vetélytársak közül pedig sokan egymás ellen játszanak, játszottak , tehát abban biztosak lehettünk, hogy olyan forgatókönyv nem létezik, hogy ha mi kikapunk, akkor mindenki más is nulla ponttal hozza le a fordulót. Bennem volt tehát a félsz, a csapat meg fogta magát és képen röhögött, és ott hagyott egyedül, hogy érezzem magamat borzasztóan hülyének, hogy egyáltalán miképpen juthatott eszembe, hogy Magyarország egyik legjobb körülmények között készülő és legtehetősebb klubja legyőz minket.

Ami igencsak meglepett, hogy az első félidőben volt egy negyed óra és értelemszerűen a végén még egy 20 perc, amikor tényleg beszorultunk, akkor lehetett nagyon tartani a Viditől, akkor tudtak ránk olyan nyomást gyakorolni, amit egy ilyen nevű csapattól elvár az ember. Ezen kívül azonban nem lehetett felfedezni semmilyen különbséget a két csapat közt, ha meg mégis, az nem a fehérváriak javára szólt. Azt a karaktert, ami a csapat sajátjává vált, most is hoztuk: harcosan, agresszívan, keményen léptünk fel, szívvel-lélekkel küzdött mindenki, aki pályára került. Oké, ehhez kezdünk hozzászokni. De ezen kívül pontosan, gyorsan, lendületesen kontráztunk, veszélyt okoztunk a vendég kapu előtt, időnként úgy rohantunk végig a Videotonon, hogy az ember nem hitt a szemének. Bekő Balázs szépen csendben összerakta a csapatot, masszív csapatot, amely nem a szerencse révén képes legyőzni egy nagycsapatot.  Nagyon szkeptikus voltam vele szemben egészen sokáig, de eljött a szezonnak az a része, amikorra már tisztán kivehető stílusjegyeket hordoz a KTE, beszélhetünk arról, hogy Bekszi saját képére formálta a csapatot és láthatóan elemzi az ellenfeleket, fel vagyunk belőlük készülve. Persze kellenek hozzá a játékosok. Azok a játékosok, akiket már korábban is dicsértem, de sokan közülük még nem érték el a teljesítőképességük csúcsát. Polekszics például látszólag nem csinál semmit, csak amit egy kapusnak kell. Véd. Folyamatosan, mindent. Szinte hiba nélkül. A védelmünkre nincs szó, brutális. Nyilván ez nem csak a Póti – Karan – Varga – Forró négyesnek köszönhető, még akkor sem, ha jól láthatóan Póti Mester (akivel a meccs után összefutottam a benzinkúton, és mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint meccsen: hanyag elegancia és visszafogott szerénységgel fogadott gratuláció) lelkesedése átragad a többiekre is, főleg Karanon lehetett látni a meccsen az eksztázist. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a lassan felfoghatatlan melót végző Eninful – Vukaszovics párossal alakul ki „A védelem”, mert jól megfigyelhető a fentebb játszó játékosok védekezése is.

Természetesen vannak olyan emberek a csapatban, akik nélkül nagy bajban lehetnénk (Karanra, Eninfulra, Vukaszovicsra elfogytak a jelzők), de összességében, ami a nyerő lap Bekő kezében, az a Csapat. Karan eltiltásakor sem omlottunk össze, Vuka felépüléséig Eninful egyedül is lejátszotta azt a posztot. Így a bejegyzés vége felé pedig gyorsan megemlítem Szécsit is, aki tegnap a meccs embere volt és tovább erősíti azt a vonalat, hogy aki fiatalon Kecskemétre téved, az sokkal értékesebb játékosként áll tovább. Valahogy így nézünk ki jelenleg:

A kieséstől ezzel a győzelemmel gyakorlatilag már nem kell félnünk. Kaposvár régóta biztosnak mondható, és ha a Paks benn tud maradni úgy, hogy szeptember óta nem nyert bajnokit, hát nem tudom mit csinálok. Innentől már nem feltétlenül kell hátrafele tekintgetni, azzal kell foglalkozni, hogy minél feljebb lépkedjünk a tabellán. És élvezni ezt a hátralevő hét meccset. Nekünk szurkolóknak is. Mert jelenleg – és nagy pénzt tettem volna rá augusztusban, hogy ebben a szezonban nem fogok ilyesmit írni – eredménytől függetlenül nagyon jó KTE szurkolónak lenni.